A társadalom is kezelhető egy élő organizmusként, ami meghatározott szabályok szerint fejlődik az adott fizikai keretek között. Természetesen ez a fejlődés sem egyenes vonalú, sok-sok kacskaringón keresztül érvényesülnek a fő folyamatok. A cél itt is egyértelmű, mint minden organizáció esetében, a lehető leghatékonyabban kihasználni a rendelkezésre álló erőforrásokat, energiákat. Az autogenetikus evolúciós folyamatok itt is uralkodónak bizonyulnak.
A társadalmi gazdasági evolúció kapcsán is megállapítható, hogy nincs semmilyen irányultsága, hanem csak a komplexitása növekszik folyamatosan, amikor az egyre újabb domináns termelési tényező a maguk képére formálják a rendszert. Mielőtt részletesebb magyarázatba kezdenék, bemutatok egy táblázatot, ami az evolúció különböző szintjeit különíti el egymástól . Lényeges meglátni azonban, hogy az egyes szintek szabadságfoka folyamatosan emelkedik. A fejlődés egyre több szabadságot igényel, nem pedig régi megkötöttségekhez való perverz ragaszkodást, különösen a tudományok, a gondolkodás és az innováció területén. A hagyományok és kultúra ápolása természetesen fontos ügy, de nem célszerű a fejlődést gátló tényezőként felhasználni. A változások ettől függetlenül is végbe mennek, mint azt a korábbi lépcsőfokokon is megtörtént.
A társadalmi gazdasági evolúció legfontosabb megállapításai
- A társadalmi fejlődésre is érvényesek az autogenetikus evolúció törvényszerűségei
- Az első evolúciós lépcsőfok a gondolkozó, tervezni, kooperálni és szerszámot használni képes, a valódi munkamegosztást megvalósító ember, mint entitás megjelenése
- Az evolúciós lépcsőfokok változása mindig nagy természeti és gazdasági válságok után történik, az alkalmazott technológiák forradalmi megújulása mellett
- Az adott szint meghatározó - domináns - termelési tényezője egyben betölti az autogenetikus rendszerprekurzor szerepét is
- Minden domináns termelési tényező hozzá kapcsolódó, térbeli és időbeli replikáciját elősegítő motivációs és koordinációs rendszeren keresztül alakítja át környezetét, kialakítja az uralkodó tulajdonviszonyokat, társadalmi berendezkedést, államformát és eszmerendszereket
- Minden új domináns termelési tényező magában hordozza az őt megelőző termelési tényezőket, bár azok önállóan is, már nem domináns jelleggel tovább működnek, így növelve az organizációs szint komplexitását
- A termelési tényezők az evolúció során egyre virtuálisabb alakot öltenek és szabadságfokuk is egyre magasabb, miközben a társadalmi munkamegosztás egyre összetettebb lesz
- Minden evolúciós szint az előzőnél nagyságrendekkel nagyobb memóriateret biztosít, miközben az információ áramlás mennyisége és sebessége is exponenciálisan növekszik
- Ezek az elvek nem mondanak ellent az ezolúció általános szabályainak, mivel összességében a társadalom, mint entitás rezgéseinek harmonizációjára irányulnak, függetlenül a benne lejátszódó események 'véletleszerű' voltától és mindig kitéve a keretfeltételeknek, mint parametrikus információknak, a magasabb síkokról történő befolyásolásának
Az ábra az 1998-ban, 2007-ben és 2010-ben írt szakdolgozataimban kidolgozott elveken alapul. Ezek a dolgozatok elsősorban az új termelési tényező mérésével és szervezett fejlesztésével foglalkoztak, de elkészítésük fő célja számomra mindig a társadalmi evolúció jobb megértése volt. Természetesen csak egy szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott sűrítményt teszek fel erre az oldalra, és előtte néhány pontba szedve igyekszem a táblázat főbb megállapításait további ábrákkal kiegészítve megvilágítani. (További szempontokat is figyelembe lehet venni, pl. kultúra, vallás, nyelv, tudomány stb. fejlődése. Ezekre a blog más részein kívánok kitérni, a társadalmi-gazdasági evolúció szempontjából a következő nyolc pontban leírt folyamatokat tartom a leginkább relevánsnak.)
1. A társadalmi evolúció lépcsőfokai
A folyamat az aranyspirálhoz vagy a Fibonacci spirálhoz hasonlít, mert minden egyes új lépcsőfok vagy fordulat magában foglalja az előző szintek összes sajátosságát, lényeges elemeit, mégis egy új minőséget képvisel, növekedése exponenciális. (A Fibonacci spirálban minden negyed fordulat az előző kettő összege.) Ez a növekedés valamennyi elemében jól érzékelhető, szemmel látható, különösebb bizonyítás nem igényel. Pontos mértékének meghatározása szerintem nem lehetséges, (legfeljebb Asimov Hari Seldon-jának), de nem is szükséges, mert nem adna lényegi információt a folyamatok megértéséhez. Miután az új szintek az összes előzőt is tartalmazzák mind tisztán, mind másik szintbe beépülve, egy visszatérés valamelyik korábbi szintre nem lehetséges. 'Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni.' Az nem kizárható, hogy valamelyik elem hasonlít egy korábbihoz, de vele azonos nem lehet. Az autogenetikus evolúció törvényei szerint minden szint addig marad fenn, amíg a külső parametrikus feltételekben, azaz a játékszabályokban olyan változások nem állnak be, amik a fejlődés egy új szakaszát nem indítják be. Ezek a szabályok nem mondanak ellent annak, hogy egy nagyméretű katasztrófa, 'világvége', az egész folyamatot lenullázza. Ezzel azonban nem foglalkozok, mert ennek a fejlődési spirálnak a megértéséhez nem járul hozzá. Minden jellemzőt egymástól jól elkülöníthető négy szinten vizsgálok meg, ami nem jelenti azt, hogy korábbi szintek nem léteztek. A Fibonacci spirálra is jellemző, hogy visszafelé haladva az elérhető szintek száma végtelen, mindig lesz egy előző, még kisebb szint. Tudatosan kezdem az elemzést egy már társadalmilag értékelhető, az állatvilágtól jól elkülönülő munkamegosztást megvalósító szinten. A táblázat tetején található nyilak azt fejezik ki, hogy időben miként követték egymást a fejlődési szintek, nem jelentenek lineáris változást.
A változások fő okai egyrészt a játékszabályoknak (parametrikus információk) külső és belső változásai által okozott kettős, természeti és társadalmi katasztrófák, másrészt a technikai haladás eredményeinek összekapcsolódása ezekkel az eseményekkel, az általuk kiváltott forradalmi átalakulások által. Ezeknek az innovációknak az egyik része minden ilyen váltáskor a rendelkezésre álló memóriatér ugrásszerű bővülését, az információk átadásának felgyorsulását hozta. Ezekre külön pont alatt visszatérek. Részletesebb leírásuk a lenti elméletem lenti összefoglalójában is megtalálható.
A változások fő okai egyrészt a játékszabályoknak (parametrikus információk) külső és belső változásai által okozott kettős, természeti és társadalmi katasztrófák, másrészt a technikai haladás eredményeinek összekapcsolódása ezekkel az eseményekkel, az általuk kiváltott forradalmi átalakulások által. Ezeknek az innovációknak az egyik része minden ilyen váltáskor a rendelkezésre álló memóriatér ugrásszerű bővülését, az információk átadásának felgyorsulását hozta. Ezekre külön pont alatt visszatérek. Részletesebb leírásuk a lenti elméletem lenti összefoglalójában is megtalálható.
2. A munkamegosztás szintjei
A társadalmi-gazdasági evolúció alapja az a típusú munkamegosztás, ami csak az emberre jellemző. Ennek kialakulása időben nagyon hosszú folyamat, és pontos lefolyását még nem ismerjük kellőképpen. Mikor kialakult végérvényesen eldöntötte a fejlődés útját abban az értelemben, hogy minősége, alapvető tulajdonságai és változásai lesznek a meghatározók az evolúció szemszögéből. Négy szintet lehet elkülöníteni, az archaikusat, a presszionálisat, a piacit és a globálisat.
Az első szint az archaikus már feltételez egy társadalmi berendezkedést, ami sokban hasonlít a korábban ősközösségnek nevezetthez. Az ősközösség kifejezést nem szeretem, mivel ezt sokan valamilyen hierarchiák nélküli, kommunisztikus társadalommal azonosítják, ami nem felel meg a tényeknek. Hierarchiák itt is voltak, csak sokkal képlékenyebbek, mint a későbbi rendszerekben. A pre-archaikus szintekkel nem foglalkozok, az ábrán két aprócska képpel elsősorban azt jeleztem, hogy a humán munkamegosztás sem előzmények nélküli.
A második szint az erőszakra épülése miatt kapta a presszionális elnevezést. A mások által rabszolgatartónak és feudálisnak társadalmi berendezkedést nem különböztetem meg, mivel a földre, mint termelési tényezőre alapulnak és motivációikban, koordinációs rendszerükben lényegében azonosak, formailag birodalmi jelleget öltenek.
A harmadik szint a piaci. Ez nagyjából megfelel azoknak a kritériumoknak, amit kapitalizmusnak is neveznek. A modern árutermelésre és profitszerzésre alapuló munkamegosztás kellőképpen ismert, ezért itt részletesen nem foglalkozok vele.
A negyedik szint a globális csak napjainkban van kialakulóban, és még jelentősen keveredik a korábbiakkal. Ezért is nagyon fontos, hogy különböző félelmeket és előítéleteket félretéve vizsgáljuk meg a sajátosságait. Ezek esetenként még nem is látszanak, illetve sokan csak a negatívnak tűnő következményeket hajlandóak észrevenni. Az egyes szintek közötti átmenet mindig nagy traumák mellett ment végbe, most is így van.
Az első szint az archaikus már feltételez egy társadalmi berendezkedést, ami sokban hasonlít a korábban ősközösségnek nevezetthez. Az ősközösség kifejezést nem szeretem, mivel ezt sokan valamilyen hierarchiák nélküli, kommunisztikus társadalommal azonosítják, ami nem felel meg a tényeknek. Hierarchiák itt is voltak, csak sokkal képlékenyebbek, mint a későbbi rendszerekben. A pre-archaikus szintekkel nem foglalkozok, az ábrán két aprócska képpel elsősorban azt jeleztem, hogy a humán munkamegosztás sem előzmények nélküli.
A második szint az erőszakra épülése miatt kapta a presszionális elnevezést. A mások által rabszolgatartónak és feudálisnak társadalmi berendezkedést nem különböztetem meg, mivel a földre, mint termelési tényezőre alapulnak és motivációikban, koordinációs rendszerükben lényegében azonosak, formailag birodalmi jelleget öltenek.
A harmadik szint a piaci. Ez nagyjából megfelel azoknak a kritériumoknak, amit kapitalizmusnak is neveznek. A modern árutermelésre és profitszerzésre alapuló munkamegosztás kellőképpen ismert, ezért itt részletesen nem foglalkozok vele.
A negyedik szint a globális csak napjainkban van kialakulóban, és még jelentősen keveredik a korábbiakkal. Ezért is nagyon fontos, hogy különböző félelmeket és előítéleteket félretéve vizsgáljuk meg a sajátosságait. Ezek esetenként még nem is látszanak, illetve sokan csak a negatívnak tűnő következményeket hajlandóak észrevenni. Az egyes szintek közötti átmenet mindig nagy traumák mellett ment végbe, most is így van.
3. A domináns termelési tényező:
Az első szinten az ember, az ember által a munkamegosztás keretében végzett munka a domináns termelési tényező. A munkamegosztás fő jellemzője, hogy képes egyéni képességek, egyes emberhez köthető kompetenciák kihasználására szervezett körülmények között, nem korlátozódik a nemek, vagy életkor szerinti munkamegosztásra. Az egyes funkciók azonban még nem rögzülnek, de a megszerzett egyéni tudás a csoporton belül másolódik, azaz replikálódik. Termelési tényezőként azonban csak a csoporton belül funkcionálnak, ezért tulajdonlásuk is közösségi, miközben természetesen bizonyos használati tárgyak és eszközök személyes tulajdonban vannak. Egy halásztörzsben egy jó hálószövő képességei csak a közös halászat során hasznosulnak, míg a készítésükhöz használt eszköz lehet a sajátja is.
A második szinten a föld a domináns termelési tényező. Ebben az aspektusában mindegy, hogy milyen formai keretek között történik a föld hasznosítása (ezért nem is különböztetek meg rabszolgatartó és feudális rendszert), mivel a föld nem mozdítható, tulajdonlásának és művelésének térbeli és időbeli másolása is csak teljesen merev, hierarchikus és az erőszakra épülő keretek között lehetséges. Tulajdonlása már egyéni és valamilyen mértékben örökölhetővé válik. A tulajdonosi és irányítási funkciók nem különülnek el, azt a tulajdonos legfeljebb megbízottjára delegálja. A föld önmagában nem termelési tényező, csak ha szervezett keretek között emberi munkát adunk hozzá, azaz az előző szint domináns tényezőjét is magában foglalja.
A harmadik szinten a tőke válik domináns tényezővé. Lévén az előbbiekhez képest sokkal mobilabb, átmenetileg akár virtuális jelleget is ölteni tudó tényező, lényegesen lazább kereteket igényel. A földdel szemben folyamatosan keletkezik és és megszűnik a hierarchikus struktúrák helyett inkább mellérendelt viszonyokat alakít ki, sokkal nagyobb társadalmi mobilitást lehetővé téve. A részvénytársaság és a tőzsde megjelenésével a tulajdonosi és irányítási funkciók szétválhatnak. A tőke , mint termelési tényező magába foglalja a földet is, valamint pótlólagos szervezett keretek között történő emberi munkavégzést.
A negyedik szinten a társadalmi kompetencia az új domináns termelési tényező, ami már virtuális jelleget ölt. Részletes bemutatása lent, az elméletet bemutató tanulmányban megtalálható , most csak az általam megfogalmazott definícióját adom meg:
Társadalmi kompetencia = Bizalmi alapon megvalósuló, tanulási kultúrára épülő, IT támogatással menedzselt tudás
Tulajdonlása egyszerre egyéni és szervezeti, egyszerű adásvétel útján nem cserélhető vagy értékesíthető, mivel az nem biztosítja az egyes komponensek kellő mértékű időbeli másolhatóságát. Virtualitására jellemző, hogy működtetése nem igényel meghatározott földrajzi elhelyezkedést. Nagyon rugalmas, a folytonos és gyors változásokat kezelni tudó, földrajzi, etnikai, korlátokat nem ismerő struktúrákat igényel. Magában foglalja az összes korábbi termelési tényezőt, és kreatív emberi munkavégzés pótlólagos hozzáadásával válik teljessé.
4. A domináns motiváció és koordinációs rendszer
A termelési tényezők sajátosságai határozzák meg az egyes szintek uralkodó motivációs és koordinációs rendszerét. A motiváció az egyes emberek cselekedeteit társadalmi méretekben irányító tulajdonságokat értem, míg a koordináció az egyes emberek között kialakuló kapcsolatrendszer sajátosságait, alá fölé rendeltségi viszonyokat takarja és egymáshoz hasonló jellemzői vannak, az eltérést az okozza, hogy nem teljesen ugyanarra a dologra vonatkoznak. Mindkettő alá van rendelve a termelési tényező térbeli és időbeli másolódásának, azt biztosítja, és ebben az aspektusban nem azonos a különböző szükségletek kielégítésére irányuló motivációkkal, amelyek részben nem társadalom specifikusak, hanem olyan biológia és szociokulturális igényeket fejeznek ki, amelyek természetesen folyamatos ösztönzői a társadalmi változásoknak, de nem meghatározói a egyes szintek sajátosságainak.
Az első szinten a motiváció a reciprocitás, egyfajta tágabban értelmezett kölcsönösség, a koordináció pedig etikai, ami jól kifejezi a csoporton belüli szoros egymásra utaltságot. Ebben a rendszerben amit a csoporttól vagy más csoporttagtól kap az egyén, azt valamilyen módon viszonozni kell, akkor is ha ezt nem kényszeríti ki semmi.
A második szinten a motiváció az erőszak, a koordináció pedig agresszív. A földet megszerezni, megtartani, és megműveltetni ebben a rendszerben csak erőszakkal lehet, ami irányulhat kifelé (területszerzés és területvédelem) vagy vertikálisan a terület megművelését biztosító hierarchikus rendszerek kialakításával. A tulajdon és pozíciószerzés (vagy vesztés) az öröklésen kívül csak erőszakkal mehet végbe.
A harmadik szinten a motiváció egyértelműen a profitszerzés, a koordinációs rendszer pedig piaci, ami főleg mellérendeltségi viszonyokon alapul és a kereslet - kínálat által szabályozott. Az agresszív koordináció és az erőszak ezen a szinten szintén a földhöz kapcsolódik, de most mint az árutermelés alapanyagait biztosító tényező biztosítására irányul. Amennyiben az erőszakmentesen, normál kereskedelmi kapcsolatokkal is biztosítható, az erőszak szerepe jelentősen csökken.
A negyedik szinten a motivációt a különböző szintű szervezetek céljaival történő azonosulás és azok működéséhez szükséges szabályok, kultúrák adaptációja jelenti. A koordináció bizalmi jellegű, azaz a szükséges bizalmi szint megléte nélkül az egyes szervezetek illetve szervezetek közti kapcsolatok nem működőképesek, megfizethetetlen társadalmi költséggel járnak. Ebben a tekintetben minden túlságosan zárt, kis bizalmi rádiusszal rendelkező, más szervezetekkel a szabad átjárást nem biztosító csoport vagy szervezet a rendszer hatékonyságát csökkenti.
5. A társadalmi formáció
A társadalmi formációkra jellemző, hogy mindig akkora méreteket öltenek, amikor a gazdasági, politikai folyamatok irányítása még hatékonyan megtörténhet, a rendelkezésre álló közlekedési és kommunikációs eszközökkel befolyásolható. Két alapvető egységük van, az egyik a domináns tényező tulajdonosi funkcióit látja el, a másik a tényező fizikai működtetését látja el, és ilyen szempontból annak csak különböző aspektusai, attól el nem választhatóak. Tulajdonos lehet egyén vagy csoport, akár virtuális módon is, a fizikai működtetés minden esetben valamilyen szinten koordinált emberi munkát jelent. Egy társadalom szabadságfokát szerintem az határozza meg, hogy a fizikai működtetést végző emberek döntéseiket mennyire szabadon, külső kényszer mentesen hozhatják meg.
Az első szinten ez még csak kisebb csoportok, törzsek számára lehetséges. A sok kisméretű, önálló csoport, vérségi alapon kialakult törzsek, egymástól elkülönülve, a más csoportokat alapvetően ellenségként, vetélytársként kezelő meglehetősen zárt formációk sokaságát hozza létre. Mivel vadászatra specializálódnak, méretük a csoport által rendszeresen bejárható terület nagyságára korlátozódik. A zsákmányt követő vándorlás miatt folyamatos konfliktusok keletkeznek az adott terület más csoportjaival. A csoporton belüli hierarchiák még nem merevek, sok esetben személyes kompetenciákhoz kötődnek. Az ember mint termelési tényező elsősorban a csoport tulajdonában van, szabad egyéni felhasználása csak nagyon korlátozott keretek között lehetséges.
A második szinten letelepedett társadalmakkal találkozunk. Ezek a föld művelésére alapulnak, ezért természetes irányultságuk a a földterületek folyamatos bővítése, ami elsősorban erőszakos úton történik. A térbeli és időbeli replikációt leginkább biztosító méretek nagyok, az ehhez szükséges katonai erő fenntartása miatt. Az így kialakult birodalmak mérete nagyon jól szervezett, hierarchikus irányítást tesz szükségessé. A hierarchiák már megmerevednek, a hatalom centralizált. Két alapvető osztály található benne. Az egyik a tulajdonosi funkciókat ellátó hierarchiák, a másik a föld megművelését végző, különböző jogi helyzetben lévő parasztok, akiknek a helyben tartására szintén kényszert alkalmaznak. A legeltető állattartásra specializálódott társadalmak általában kevésbé centralizáltak és a munkavégzés is kisebb mértékben történik kényszer hatására, mivel a gyakori helyváltoztatás ezt nem teszi lehetővé. Ezek a birodalmak általában lazábbak, gyorsan változnak, mint az ázsiai nomád népeknél.
A harmadik szinten megjelenik a kapitalista nemzetállam. Kialakulásában nagy szerepet játszanak a tőkefelhalmozás szabta igények, amik nemzeti keretek között, a komparatív előnyök legjobb kihasználása mellett mennek végbe. Alapvető társadalmi osztályai a tőkések és a munkások. A tőkések alapvető profitérdekeltsége és vállalkozói kockázatvállalása a rendszer működésének ugyanolyan fontos tényezője, mint a munkások szabad munkavállalásának és mozgásának a lehetősége. Ez a kettős feltételrendszer a merev hierarchiákat lebontja, a parlamentáris demokrácia különböző változatai alakulnak ki, a civil társadalom önszerveződése mellett. Az erőszak ezen a szinten elsősorban a nemzeti tőke és a magántulajdon védelmét, a kereskedelmi kapcsolatok és a nyersanyagok biztosítását célozza.
A negyedik szint véleményem szerint a decentralizált szupranacionalizmus kifejezéssel írható le a legjobban. Bár a nemzetállamok nem tűnnek el, szerepük jelentősen csökken. Olyan méretű nemzetek feletti intézmények, integrációk jönnek létre, amelyek képesek biztosítani az innovációs és kutatási,fejlesztési alaptevékenység megfelelő hátterét. A nemzetközi vállalatok és egyéb szervezetek számára szintén megszűnnek a nemzeti keretek, kutatásigényes területeken még a versenytársak között is stratégiai szövetségek alakulnak ki. Méreteik és erőforrásaik elérhetik vagy meghaladhatják egyes nemzetállamok nagyságrendjét. A globalizáció okozta problémák (pl. környezetszennyezés) szintén csak nemzetek feletti, globális együttműködés keretében oldhatók meg. Másrészről sok kérdés (pl. nem felsőfokú oktatás, városfejlesztés, háztáji gazdálkodás, hagyományőrzés stb.) elsősorban helyi, lokális szinten kezelhető megfelelő hatékonysággal, ami a nemzetállamokon belüli, esetleg több állam szomszédos területein kialakuló régiók jelentőségét emeli. Ezek a régiók saját forrásokat is igényelnek, a központi visszaosztás kihagyásával, az önkormányzatiság és a szubszidiaritás elveinek a figyelembe vételével. A számítástechnika fejlődése lehetővé teszi a képviseleti demokrácia mellett a közvetlen, népszavazás jellegű demokratikus döntéshozatal elterjedését is. A domináns termelési tényező, a társadalmi kompetencia, egyszerre van csoport (szervezet) és egyéni tulajdonban, miközben fizikai működtetése is egyre inkább virtuális tevékenységeket igényel. Mivel a tulajdonlás, szervezetek többsége is nemzetek feletti, a fizika működtetés is a humán mobilitás teljes szabadságát feltételezi.
Az emberiség számára rendelkezésre álló memóriatér jelentősége döntő tényező a fejlődés szempontjából. Ezt is vizsgálhatjuk a térbeli és időbeli másolódás, replikáció alapelvei szerint. A memóriatér mennyiségi bővülését tekinthetjük térbeli replikálódásnak, generációkon átívelő fennmaradását pedig időbelinek. A másolódás pontosságának és a másolt információk mennyiségének növekedése az általános replikációs hatékonyságot is növeli. A rendelkezésre álló memóriatér a társadalmi evolúció minden szintjén nagyságrendekkel bővült, a másolódás pontosságának a szintén szignifikáns javulása mellett.
Az első szint a beszéd kialakulása az archaikus társadalomban. A beszélt nyelv jelentősége a memóriatér szempontjából azért nagy, mivel az információk átadása a csoport tagjai (térbeli) és az egymást követő generációk (időbeli) között akkor is lehetségessé válik, amennyiben az információ eredeti hordozója nincs jelen vagy erre már nem képes. Ez több egyén összehangolt cselekvését és a csoport által felhalmozott ismeretek generációk közti továbbadását teszi könnyebbé. Információkat az állatok is átadnak egymásnak, testbeszéddel, hangokkal stb., de ez egyéni tapasztalataikra vonatkozik, más egyedtől származó konkrét információ továbbadását nem teszi lehetővé.
A második szint az írás megjelenése volt és a presszionális szinthez kapcsolódik. Az írás elsősorban adatok, események, törvények stb. feljegyzését szolgálta, de már kezdeti szakaszában is alkalmas volt művészi és szakrális gondolatok kifejezésére. Az írás jelentősége abban áll, hogy az általa hordozott információ továbbítása már teljesen függetlenné vált az eredeti információ tulajdonos fizikai létezésétől, miközben a rögzített információ pontossága az egyes átadások során nem csökkent, az átadótól csak az írásjelek olvasásának a képességét igényelte, az adatok személyes memóriába történő eltárolásának szükségessége megszűnt, elegendő volt a tudás 'fellelési helyének' a megjegyzése, visszakereshetőségének a biztosítása.
A harmadik szint a könyvnyomtatás elterjedése volt a piaci szint kezdetén. A nyomtatás az íráshoz képest olyan mennyiségi emelkedést jelentett, ami által az információk korábban elképzelhetetlen méretű tömegekhez jutottak el, a kézíráshoz és kézi másoláshoz szorosan kapcsolódó információs monopóliumok leépüléséhez, az információszerzés szabadságának ugrásszerű növekedéséhez vezetettek. Ez tette lehetővé a rövid időtávú információk nagy tömegű és gyors továbbadására szolgáló újságok megjelenését, valamint a nagy tömegek oktatását szolgáló tankönyvek kiadását is.
A negyedik szint a számítástechnika, különösképpen a személyi számítógép és az internet megjelenése a globális szint kialakulása előhírnökeként. A számítástechnika a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel növelte a szervezetek és az egyén által tárolható és feldolgozható információ mennyiségét. A feldolgozást, másolást (replikációt) automatizmusokkal, beépített, személyes közreműködést nem igénylő programokkal teszik hihetetlenül gyorssá és pontossá. Az internet által biztosított felület a többoldalú információcsere sebességét növelte meg hihetetlen mértékben, miközben az információcsere lehetőségét globálissá tette elvileg valamennyi ember számára. Az információ tárolása, feldolgozása és továbbítása is virtuálissá vált, egyre csökkenő technikai, politikai, gazdasági oldalról fennálló fizikai korlátokkal.
A második szint az írás megjelenése volt és a presszionális szinthez kapcsolódik. Az írás elsősorban adatok, események, törvények stb. feljegyzését szolgálta, de már kezdeti szakaszában is alkalmas volt művészi és szakrális gondolatok kifejezésére. Az írás jelentősége abban áll, hogy az általa hordozott információ továbbítása már teljesen függetlenné vált az eredeti információ tulajdonos fizikai létezésétől, miközben a rögzített információ pontossága az egyes átadások során nem csökkent, az átadótól csak az írásjelek olvasásának a képességét igényelte, az adatok személyes memóriába történő eltárolásának szükségessége megszűnt, elegendő volt a tudás 'fellelési helyének' a megjegyzése, visszakereshetőségének a biztosítása.
A harmadik szint a könyvnyomtatás elterjedése volt a piaci szint kezdetén. A nyomtatás az íráshoz képest olyan mennyiségi emelkedést jelentett, ami által az információk korábban elképzelhetetlen méretű tömegekhez jutottak el, a kézíráshoz és kézi másoláshoz szorosan kapcsolódó információs monopóliumok leépüléséhez, az információszerzés szabadságának ugrásszerű növekedéséhez vezetettek. Ez tette lehetővé a rövid időtávú információk nagy tömegű és gyors továbbadására szolgáló újságok megjelenését, valamint a nagy tömegek oktatását szolgáló tankönyvek kiadását is.
A negyedik szint a számítástechnika, különösképpen a személyi számítógép és az internet megjelenése a globális szint kialakulása előhírnökeként. A számítástechnika a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel növelte a szervezetek és az egyén által tárolható és feldolgozható információ mennyiségét. A feldolgozást, másolást (replikációt) automatizmusokkal, beépített, személyes közreműködést nem igénylő programokkal teszik hihetetlenül gyorssá és pontossá. Az internet által biztosított felület a többoldalú információcsere sebességét növelte meg hihetetlen mértékben, miközben az információcsere lehetőségét globálissá tette elvileg valamennyi ember számára. Az információ tárolása, feldolgozása és továbbítása is virtuálissá vált, egyre csökkenő technikai, politikai, gazdasági oldalról fennálló fizikai korlátokkal.
7. A technikai forradalmak
Minden társadalmi formáció kialakulása idején, az átmeneti szakaszban olyan technikai változások zajlottak le, amelyek nagyban hozzájárultak a változások felgyorsulásához. Ez a technikai evolúció jellemzően a változást közvetlenül megelőző időszakhoz, illetve a kezdeti időszakokhoz kapcsolódott ezért a számozásnál a 0,1,2,3-as jelölést használtam, ezzel is utalva arra, hogy ezek egyes elemei az átalakulások motorjai voltak.
Az nulladik fokon, az egész technikai evolúció kiindulásaként a szerszámkészítést kell megemlíteni. Ezt el kell választani az eszközhasználattól, amit egyes állatok is végeznek, illetve a természet által lényegi átalakítás nélkül biztosított eszközök használatát jelentette. Az eszközkészítés tudatos, fák, kövek, csontok célirányos és jelentős átalakításával, megmunkálásával járó tevékenység. Enélkül az egész munkamegosztás nem fejlődhetett volna magasabb szintekre, mivel itt különült el először a kreativitás és a kézügyesség a nyers fizikai erőtől és a testi adottságoktól. A különféle halász, vadász, háztartási eszközök mellett természetesen a fegyverek készítése lett az egyik legfontosabb hajtóerő, és az maradt napjainkig.
Az első fokon az 'agrár vagy neolit forradalom' adta meg a haladás irányát. Ez a lépcsőfok fejlődést jelentett abban is, hogy nem elsősorban az eszközök fejlődésén volt a hangsúly, hanem a mezőgazdasági termelés, mint komplex rendszer kialakítása került előtérbe, amint azt láthatjuk az öntözéses rendszer kialakítása esetében. Ez megkövetelte a közvetlen szántás-aratási eszközök mellett a csatornaépítést, zsiliprendszerek, átemelők stb. kialakítását és üzemeltetését. Járulékosan fejleszteni kellett a szállítást (pl. csónakok, hajók, kerekes járművek) és az időmeghatározást (csillagászat) is. Az élelmezést szolgáló állattenyésztésen kívül fontos lett az állati erő munkába fogása (igavonás, szállítás).
A második fokon az 'ipari forradalom' jelentette a fejlődést. Az eredeti tőkefelhalmozás időszakában hajózás fejlesztése, a nyersanyagokért és az aranyért folytatott gyarmatosítási harc tűzfegyvereinek alkalmazása, a manufaktúrára épülő termelési rendszer és a könyvnyomtatás elterjedése határozta meg a haladást. Ezt a gőzgép feltalálása, és a tömegtermelésbe történő bevonása után az ipari termelés megsokszorozódása követte, mivel az állati-emberi fizikai erő nagy része kiváltható és szinte korlátlanul növelhető lett. Ez a korszak a technikai evolúciót a különféle üzemanyagokkal működő gépek használata felé tolta el.
A harmadik fokon a 'tudományos-technikai forradalom' következik. Ennek egyik első eleme a futószalagon történő termelés megjelenése volt, ami lehetővé tette bizonyos folyamatok automatizálását, vezérlésének kialakítását. A elektromosság, a nukleáris fizika, a rakétatechnológia kifejlesztése magával hozta a számítástechnika megjelenését. Ettől a pillanattól kezdve ez uralja a technikai evolúciót, minden tudományág, kutatás-fejlesztési tevékenység, innováció ezen alapszik, ezt hasznosítja, e nélkül nem versenyképes. Számítástechnikával szinte bármilyen kicsi és lokális tevékenységet hatékonnyá lehet tenni, de egyben biztosítja a nemzetközi munkamegosztás globalizálódását és mindenféle gazdasági, kulturális, politikai stb. tevékenység globálissá válását is. A technika evolúciót virtualizálja és az információ feldolgozás irányába tolja el.
8. A katasztrófák
A katasztrófák a földi evolúció során alapvető szerepet töltöttek be. Az autogenetikus evolúció elmélete szerint az ilyen katasztrófákat a rendszer parametrikus információinak átírásaként kell értékelni, az ezolúciós értelmezés szerint szintén a játékszabályok újraírását jelenti, de annyi eltéréssel, hogy esetenként nem véletlenszerűen történnek meg, hanem magasabb szinteken tevékenykedő erők célzatosan okozzák. Akár így, akár úgy értelmezzük az eredmény mindig a fennálló rendszer valamilyen szintű leépülése és az evolúció felgyorsulása, új szereplők, struktúrák megjelenése és dominánssá válása. A technikai forradalmakhoz hasonló okokból a négy szint megkülönböztetésére itt is a, 0,1,2,3 megjelölést alkalmazom. A társadalmi evolúcióhoz köthető katasztrófákban közös a kettős jelleg, ami egy tisztán természeti és egy az ember által is előidézett katasztrófahelyzet összekapcsolódását jelenti.
A nulladik szinten a Würm-glaciális és a Toba vulkán kitörése okozhatott evolúciós katasztrófát. A homo sapiens mintegy 200.000 évvel ezelőtt alakult ki Kelet-Afrikában. A 110.000 évvel ezelőtt kezdődött jégkorszak alatt csökkent a tengerek szintje és ez lehetővé tette, hogy mintegy 70.000 évvel ezelőtt őseink elhagyják Afrikát és Dél-Ázsia irányába terjeszkedjenek. A szumátrai Toba szupervulkán 75.000 évvel ezelőtti kitörése, pedig katasztrofális hatással járhatott a Dél-Ázsiát korábban benépesítő homo erectus vagy akár korábban érkezett homo sapiens embercsoportok számára. Őseink valószínűleg kevés ellenállással találkozhattak, gyorsan terjeszkedtek és valószínűleg az összes lakható terület domináns fajává váltak, halász-vadász technikájukat a munkamegosztás révén a tökélyre fejlesztették.
Az első szinten a jégkorszak vége és a pleisztocén-holocén becsapódási esemény, valamint sok nagy testű emlős emiatt és a túlvadászat okán történt kipusztulása okozott evolúciós léptékű változásokat. Az utolsó nagy jégkorszak mintegy 10.000 évvel ezelőtt a holocén kor elején kezdett enyhülni, a jégtakaró visszahúzódott és a tengerek szintje megemelkedett. 12-13.000 évvel ezelőtt a jégkorszaki megafauna, a mamutok, gyapjas orrszarvúak, óriás szarvasok stb. kihaltak, miközben óriási árvizek pusztítottak az északi féltekén különösen Szibériában és Észak Amerikában. Ez a bibliai özönvíz korszaka, amit valószínűleg felerősített egy 11.000 évvel ezelőtti Észak Amerikában történt üstökös becsapódás. Ez hirtelen nagy olvadással, a Golf áramlat időszakos leállásával járhatott együtt. Ezek a jelenségek a túlvadászattal párosulva okozhatták a nagy kihalásokat és a melegedő, stabil időjárással együtt a vadászat helyett a földművelés irányába tolhatták el a korai társadalmakat.
A második szinten három fontos tényezőt kell megemlíteni. Elsőként az u.n. kis jégkorszakot a 14-15. századtól a 18-19. századik. Másodikként fekete halált, ami következtében Európa lakossága nagyon lecsökkent. A kettő együtt komoly problémákat okozott a földművelésben és az egész gazdasági életben. Harmadik elemként Amerika felfedezése és ez által az atlanti térségre áthelyeződő hatalmi koncentráció, illetve a nyersanyagokért és gyarmatokért folytatott folyamatos háborúk említhetők. Ezeken a természeti-társadalmi katasztrófákon át vezetett az út az eredeti tőkefelhalmozáshoz, az ipari forradalomhoz és a polgári átalakuláshoz Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Kelet-Európa, Ázsia és Észak-Afrika egyébként fejlett régióiban ez a folyamat nem ment végbe, nem történt olyan esemény, ami kimozdította volna az ottani birodalmi berendezkedésű országokat addigi állapotukból, és a későbbiek során maguk is félgyarmati sorba süllyedtek, mivel nem tudták tartani a technikai fejlődés ütemét a piaci szint országaival.
A harmadik szint eseményei a közelmúlt és napjaink történései, ezért nehéz bármilyen pontos diagnózist adni, mivel bármikor bekövetkezhetnek az eddigieknél súlyosabb természeti és társadalmi katasztrófák. A túlnépesedés és a környezetszennyezés természetesen az egyik fontos tényező, de a high-tech és a virtuális világot olyan események is veszélyeztetik, mint a napkitörések, amelyek megbéníthatják az elektromos és távközlési rendszereket, világméretű káoszt okozva. Egy nagyméretű vulkánkitörés vagy földrengés és cunami szintén alapjaiban rázhatja meg a világgazdaságot. Egy globális katonai konfliktus esélye jelen pillanatban nem nagy, de nem is elhanyagolható, különösen a fosszilis energiahordozók csökkenése valamint a harmadik világból induló modern népvándorlás okozhat komoly biztonsági problémákat. Mivel a globális szint jelenleg is formálódás alatt van, a piaci szint elemei még sok helyen dominánsak, nehéz megjósolni az események alakulását, csak a reményünket fejezhetjük ki, hogy nem kerülünk a dinoszauruszok sorsára, és ez a fejlődési szakasz, miután úrrá lesz a nehézségeken, tovább viszi az emberiséget egy szebb világ és a naprendszer meghódítása felé.
A társadalmi gazdasági evolúció autogenetikus elmélete
(az elmélet részletes összefoglalása)
A munkamegosztás fejlődése, mint a termelési tényezők evolúciója
Az emberi társadalmat egy olyan komponensrendszernek lehet
tekinteni, melynek komponensei az emberek, és az emberek által hasznosított
természeti környezet, ideák és tárgyak. Valamennyi komponens replikatív
folyamatban keletkezik és evolúcióra képes struktúra. A különböző komponensek
kialakulásában gyakran más komponensek is részt vesznek, egy absztrakt, kreatív
térben, amire jellemző, hogy organizációja szintén replikatív és valamennyi
komponense (élőlény, idea, tárgy) képes a másik komponens keletkezési
valószínűségét befolyásolni.
A társadalom alapvető feladata a benne élő emberek
szükségleteinek (fizikai és szellemi) a kielégítése. Az emberi társadalom alapvető elkülönülése
az állati közösségektől akkor kezdődött, amikor kialakult a munkamegosztás első
olyan formája, ami már a csoport egyes tagjainak speciális képességeire,
személyes kompetenciáira épült. Ebben természetesen szerepet játszott a beszéd
kialakulása is, aminek a segítségével az ember a memóriájában létrejövő
koncepció komponenseket át tudja helyezni megközelítőleg identikus formában
valamelyik társa memóriaterébe, amit térbeli replikációnak tekinthetünk. Ez
által kialakul egy olyan replikációs folyamat, amelyben a koncepciók fejlődését
nem korlátozza az emberi élettartam hossza, így időbeli replikációra is képessé
válik, ez által az egy közösségben élő emberek memóriatere összekapcsolódik, és
így jelentősen megnő a koncepciók számára térben és időben rendelkezésre álló
replikációs tér. (Csányi, 1988)
Az
emberi kooperációt az organizációs szelekció által támogatott folyamatnak
tekinthetjük. A beszéd segítségével olyan kedvező, és új helyzet állt elő,
amikor a tevékenység megosztása nem egy ösztönösen kialakult statikus sablon
szerint történik, hanem dinamikusan változó módon, az egyéni tulajdonságokat,
ügyességet (pl.: izomerő, szerszámkészítési képesség) is figyelembe véve, képes
a feladatok előzetes elosztására, és szükség szerinti haladéktalan
módosítására, variálására. Ez a kezdetleges munkamegosztás
hatékonyabbá teszi a kooperációt, és autogenetikus rendszerprekurzorként (ARP)
működve növeli az ilyen közösségek replikációs hatékonyságát mind térbeli, mind
időbeli értelemben. Nem csoda tehát, hogy a munkamegosztás a szükségletek
kielégítésének alapvető módjává vált és ilyen formában csak az emberi
társadalomra értelmezhető, ami egyben biztosítja az adott organizációs szinten
a releváns termelési tényező leghatékonyabb allokációját, lehetővé téve az
emberi társadalom, mint organizáció közel identikus térbeli és időbeli
replikációját.
A munkamegosztás folyamatát tehát a szocio-kultúrális rendszer
egy olyan komponensének tekinthetjük, ami térben és időben replikálódik,
valamint keletkezési és bomlási folyamatai során elemei befolyásolják egymás
keletkezési valószínűségét. Az időbeli replikáció természetes folyomány, mivel
a munkamegosztást végző közösségek a nyelv segítségével (beszélt vagy írott),
imitációs és tanulási folyamatokon keresztül a munkamegosztás menetére
vonatkozó replikatív információkat átadják a következő generáció részére. A
térbeli replikáció a közösség bővülésekor, csoportok közötti szorosabb
kapcsolatok kialakulásakor, népességcserével, kompetens egyének távozásakor
valósul meg. A kompetitív szelekció is működik, amennyiben az
egymás létezési valószínűségét befolyásolni tudó (azonos térben létező, vagy
újonnan kapcsolatba kerülő) munkamegosztási formák közül a hatékonyabb
variációk replikációs valószínűsége lesz a nagyobb. A munkamegosztás evolúciója
szempontjából a termelési tényezőket szubkomponensnek lehet tekinteni (mivel a
munkamegosztás kölcsönhatásai következtében lettek termelési tényezők), amelyek
megjelenése az egyes organizációs szinteken betölti az ARP szerepét. Az egyes
termelési tényezők megjelenése – munka (ember), föld, tőke, társadalmi kompetencia – akkor
történik, amikor a munkamegosztás menetében társadalmi, és ezzel sokszor
szervesen összekapcsolódó külső környezeti változások hatására módosulások
következnek be. Ez egyben az emberi társadalomnak az organizáció egy magasabb
szintjére való áttérése első lépcsője, mivel a munkamegosztás hatékonyságát
rövid idő alatt nagyságrendekkel képes növelni. (A számára zéró rendszerben
ARP-ként kezd funkcionálni, és az egész rendszert viszonylag rövid idő alatt
saját képére formálja, létrehozva az új organizációs szintet.) A termelési
tényezőkhöz elválaszthatatlanul kapcsolódó motivációs rendszerek (koordinációs
rendszerek) pedig alapvetően meghatározzák egy adott organizációs szint
társadalmi kapcsolatait, kultúráját és prioritásait.
A vizsgálatot alapvetően a
következő szempontrendszer alapján lehet elvégezni:
· A
munkamegosztás típusa: az egyes organizációs szintek alapvető
munkamegosztási formáját tartalmazza. Szubkomponensként szervesen hozzá
tartozik a csere és a kereskedelem, amelyekben munkamegosztási viszonyok
fejeződnek ki, a termelési tényezők és motivációk által meghatározott formában.
· Termelési
tényezők meghatározása: minden típushoz tartozik egy ARP jelleget viselő
termelési tényező.
· Motivációs
és koordinációs rendszer: az egyes tényezők sajátosságaiból következő specifikus információ, ami
alapvető kihatással bír a társadalom valamennyi területére.
·Társadalmi
formáció meghatározása: minden organizációs szintet más domináns társadalmi
formáció jellemez, az alapvető termelési tényező által meghatározottan.
Míg a másik három kategória egyértelmű és elsősorban tartalmi
vizsgálatot igényel, addig a motivációs vagy koordinációs rendszer fogalmát
szükséges részletesebben megismerni az egyes szintek tárgyalását megelőzően. A
munkamegosztás minden szintjéhez tartozik egy olyan motivációs tényező, ami egyrészt az ARP szerepét betöltő termelési
tényező sajátosságaihoz kötődik, másrészt kifejezi az ember, mint társadalmi
lény viszonyát a munkamegosztás adott rendszeréhez, és ez által egymás közti
kapcsolatukat is meghatározza. Nagyon lényeges megérteni, hogy egy adott
domináns termelési tényezőhöz csak egy adott típusú domináns motiváció
tartozhat. Galbraith a szervezeteket vizsgálva állapította meg, hogy azt
leginkább emberek tudatosan összehangolt tevékenysége jellemzi. Az
összehangoltság viszont azt fejezi ki, hogy ezek az egyének szándékaikat és
céljaikat alárendelik az organizáció szándékainak és céljainak, működésük
koordinált lesz. A motiváció ezt az összehangolást szolgálja, amik azok az
eszközök és indítékok, ami alapján az emberek több-kevesebb lelkesedéssel
hajlandóak a szervezet célját szolgálni. A kényszert, az anyagi motivációt és
az azonosulás/adaptációt különbözteti meg alapvető motivációs típusonként,
amelyek nagymértékben jellemzőek az adott munkamegosztási rendszerre. Úgy
látja, hogy amiképpen a gazdaság feletti hatalom először a földhöz
kapcsolódott, majd a tőkéhez és jelenleg a technostruktúrát alkotó összetett tudás
és szakképzettség kezébe került, a motivációk is ehhez kötődően változtak,
mivel a földhöz a kényszer kapcsolódik, a tőkéhez az anyagi motiváció, a
technostruktúrához pedig az azonosulás és az adaptáció. (Galbraith, 1970) A
motivációk sorát én még a későbbiekben kiegészítem reciprocitás és bizalom
kategóriákkal is. A koordináció
alatt Kornai egyének és szervezetek egymásra ható mikrofolyamatainak hatását
érti. A gazdasági folyamatokon kívül ide sorol minden egyéb társadalmi
transzformációt és tranzakciót. Allokációs mechanizmusnak is tartja, mivel egy
tevékenység ráfordításait és kiadásait is allokálja. Négy alapvető típust
különböztet meg, az etikai, a piaci, a bürokratikus és az agresszív
koordinációt. Szerinte minden mikrofolyamat szabályozását ez a négy
koordinációs típus, vagy ezek valamilyen kombinációja látja el. Bár szerinte
ezek egyike sem volt egy korszakban sem kizárólagos jellegű, mivel egymás
mellett működtek, de keletkezésüknek tulajdonít bizonyos időbeli eltérést és
szükségesnek tartja annak tisztázását, hogy az egyes történelmi helyzetekben
melyik az uralkodó koordinációs alapforma. Koordinációs vákuum szerinte nem
létezik, valamelyik forma mindig kitölti az üresen maradt teret. (Kornai, 1983) Azonnal látni lehet a hasonlóságot a motivációk és a koordináció rendszere
között. A bürokratikus koordináció alapvetően az agresszív egy szelídebb
válfaja, ezért nem is kezelem külön típusként, mivel egyrészt az agresszívből
eredeztethető, másrészt a munkamegosztás koordinálása bizonyos mértékű
hierarchiát minden típusban igényel, ami részben szintén a bürokratikus
koordináció sajátja, ezért inkább olyan általános szubkomponensként kellene
értelmezni, amelyik minden organizációs szinten jelen van, minden termelési
tényezőhöz kötődik, csak mélysége, áttételessége, az információ átadás
oda-vissza irányultsága változik. Ezzel ellentétben viszont bevezetném a
bizalomra épülő koordináció fogalmát, aminek természetesen a munkamegosztás
legújabb típusához kapcsolok. Valamennyi koordinációs
vagy motivációs forma egyszerre is jelen lehet egy társadalomban,
amennyiben már kialakult, de a társadalom alapvető folyamatait mindig a domináns termelési tényezőhöz
kapcsolódó befolyásolja döntő mértékben. Polányi Károly ezt úgy fogalmazza meg,
hogy az ember cselekedeteinek meghatározásánál nem az egyéni anyagi érdekek a
legfontosabbak, hanem a társadalmi helyzet, társadalmi jogok, és társadalmi
javak megőrzése. (Polányi, 1976)
Kialakulása arra az időszakra tehető, amikor a kezdetleges hominida csoportokon belül, a tagok között, a túlélésért folyó versenyben szoros kooperáció alakult ki, rendszeres szerszámhasználattal. A kompetitív szelekció ezután azoknak a csoportoknak kedvezett, amelyek a kooperációt az összehangolt munkamegosztásig fejlesztették, a szerszámok önálló készítésével pedig megindították a technikai evolúciót.
· A munkamegosztás legalacsonyabb szintjét jelenti, amely még szervezetlen emberi közösségekben alakult ki. Komponensrendszerében elsődlegesen az összehangolt, koordinált emberi tevékenység, a munka szerepel. Ez már más szintet jelent, mint a fiziológiai alapon megvalósuló nemek, vagy kor szerinti tevékenység megosztás. Ezek a csoportok már megtanultak fegyelmezetten, tartósan együttműködni, meghatározott cél elérése érdekében, és például szervezetten vadászva olyan mennyiségű állat elejtésére váltak képessé, amire korábban nem volt lehetőség. Egy ilyen csoport már egy idegent is képes volt meghatározott funkcióban integrálni. Térbeli kiterjedése korlátozott, egy-egy közösséget érintően nem lehetett több pár tíz kilométernél, néhány napi járóföldnél. A munkamegosztásra jellemző, hogy csak a csoporton, közösségen belül történik, csoportok között nem. Környezeti adottságokból adódó differenciálódás természetesen létezik, hiszen például halászni elsősorban halban gazdag vizek mellett kifizetődő, de ez nem része egy magasabb szintű, csoportokat átfogó szerveződésnek. Ez kifejeződik a csoportok között lezajló cserében is, ami kezdetben esetleges és véletlenszerű, az egyes csoportok replikációjához nem szükséges, de hatékonyságát pozitív irányba növelheti.
· Az erre a szintre jellemző termelési tényező maga az ember, jobban mondva az emberek koordinált, összehangolt együttműködése, ami magában foglalja az egyes tagok megszerzett tapasztalatait, veleszületett képességeit is, valamint a tevékenység irányítását. Egyszerűbben kifejezve céltudatos emberi munkának is nevezhetjük. Az együttműködésben kialakult funkciók, szerepek többé-kevésbé tartósak, mivel ennek a hiányában a csoport replikációs hatékonysága nem nőhetne nagyobb mértékben, mint a munkamegosztás nélkül, nem használhatná ki az egyéni adottságokban meglévő különbségeket. A tartósság viszont növeli a kompetenciákat, és ez által emeli a csoport sikerének valószínűségét. Ez teszi lehetővé a létfenntartáshoz szükséges javak olyan mértékű megszerzését, ami által a csoport térbeli és időbeli replikációja egyaránt sikeres lesz. Az ilyen értelemben vett termelési tényező a csoport tulajdonában van, mivel az egyes ember attól elszakítva nem tud ilyen funkcióban működni, de ezt a tényezőt kezdetben belülről sem nevezheti senki jobban a sajátjának, mint a csoport többi teljes jogú tagja.
· A motivációs és koordinációs rendszerre a munkamegosztás ezen a szintjén a reciprocitás és az etikai koordináció a jellemző. Polányi szerint ezen a szinten hiányzik a nyereség motívuma, a díjazásért végzett munka elve, és a gazdasági alapokon álló elkülönült intézményrendszer. Ezért a motiváció fő okát a reciprocitásban és a redisztribúcióban keresi. (Polányi, 1976) A reciprocitást mint viszonosságot lehet értelmezni, ami alapján a közösség tagjai az egymásnak nyújtott segítséget, támogatást vagy az azt nyújtónak, vagy a közösségnek visszaadják. Szerintem nagyon fontos annak a kihangsúlyozása, hogy a reciprocitás semmiképpen sem ajándékozás, még ha annak is tűnik. Az egyoldalú ajándékozás nem lehet alapja semmiféle koordinációnak a munkamegosztás keretén belül, ennek mindig valamilyen hasonló alapú ellentételezés a következménye, bár ez sokszor időben akár jelentősen eltolódva, és nem közvetlenül az ajándékozó irányába történik. (Ilyen például a mai napig létező ’komatál’, vagy ’kaláka’ építkezés jelensége is.) A közösség tagjai számára ebben a formában fel sem merülhet a reciprocitás elmulasztása, mivel ez a közösségből való kizáródásukat jelentené, azaz társadalmi helyzetük, és társadalmi javaik elvesztését. Az etikai koordinációt Kornai szintén elsősorban a primitív, preindusztriális társadalmakkal hozza összefüggésbe, mivel azok hosszú időn át változatlan jellege előtérbe helyezi a megszokást, a rutint, a hagyományok befolyását, és erkölcsileg is nagy homogenitást biztosítanak. Szerinte ebben a koordinációs típusban horizontális és mellérendeltségi kapcsolat áll fenn az egyének és szervezetek között, az alapelveket kötelező normává emelve a résztvevők számára, a Polányi féle redisztribúciót pedig a bürokratikus koordináció egyik formájának tartja. (Kornai, 1983) Az én értelmezésemben azonban a redisztribúció, bürokratikus koordinációs mechanizmusként, a munkamegosztás minden formájában jelenlévő szubkomponense, ezért nemcsak összeegyeztethető egy etikai koordináció dominanciájával, de szükségszerű is.
· A társadalmi formációt ezen a szinten csoporttársadalomként lehet meghatározni, ahol az emberek képességeiket, tevékenységüket alárendelik a csoport (törzs) érdekeinek, és minden közös tevékenységben részt vesznek. Erre alapvetően senki sem kényszeríti, mivel „hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja a legjobban az egyén érdekeit.”(Polányi, 1976) Ellenkező esetben az egyén kiszakad a közösségből, ami alapvetően ellenkezik a létfenntartás ösztönével. Kialakult osztályszerkezetről még nem beszélhetünk, mivel a termelési tényező alapvetően a közösség tulajdonában van. Az élelemszerzésből és védelemből mindenki kiveszi a részét, és a reciprocitás elve szerinti ellentételezésben részesül. A csoport vezetése és mentális szolgálata még elsősorban a személyes képességek függvénye, nem örökletes forma. A sikeresen replikálódó csoportok közös nyelvet beszélő, kooperáló nagyobb egységeket hozhattak létre, amelynek határt szab az a távolság, amikor még az egymás közötti kooperáció és csere, szóbeli kommunikáció segítségével, közös replikációt tesz lehetővé.
II. A munkamegosztás erőszakra épülő - presszionális szintje
A csoporttársadalmak átalakulása az úgynevezett ’neolit
forradalom’ hatására mintegy tizenkétezer évvel ezelőtt kezdődött, és több ezer
éven át tartott. Wallerstein szerint „a világ- társadalomtudomány egyik
legfontosabb megállapítása az, hogy az emberi történelemben van néhány nagy
vízválasztó. Az egyik ilyen általánosan elfogadott vízválasztó az úgynevezett
neolit vagy mezőgazdasági forradalom volt.”(Wallerstein, 1983) Okait
egyrészt a jégkorszak következményeire, a kevesebb lakható helyen összetömörült
embercsoportok élelmiszer ellátási problémáira lehet visszavezetni, másrészt a
vadászatot tökéletesre fejlesztő közösségek hatékonysága okozta, mivel egyes
területeken szinte teljesen kiirtották a vadászható állatállományt. A
kedvezőtlen környezeti változások, és az emberi tevékenység hosszú távon
negatív összekapcsolódása együttesen sikeresen megsemmisítette az addigi
rendszert, ez által helyet adva egy másik, már magasabb szintű organizációnak.
Ezt segítette az is, hogy a termékeny félhold területén nőtt egy igen termékeny
és nagy magvú fűféle, a vadbúza, aminek mesterséges termesztésével kialakult a
földművelés. A neolit forradalom a társadalom válasza volt a kialakult
helyzetre, azon innovációk összességét jelentve, amelyek az új helyzethez való
alkalmazkodást tették lehetővé. Kialakult egy új rendszer, amelynek
jellegzetességei a következők:
·
A munkamegosztás
formája természetesen megváltozott a növénytermelés kialakulásával. Mivel a
tevékenység helyhez kötött, a népesség letelepedése elkerülhetetlen, de ez
egyben segíti a struktúrák megmerevedését, a munkamegosztásban elfoglalt hely
elszakadását a fizikai képességektől és adottságoktól, valamint olyan rögzült
hierarchiák, intézmények kialakulását, amelyek képesek a replikációs
hatékonyságot biztosítani, az új termelési tényezőt hatékonyan működtetni. A
kooperáció immár nagyobb területekre is kiterjed, és a csoportok közötti csere alapján
a munkamegosztás mélyül és hatékonyabb lesz. A fejlődés során egyre több
foglalkozási ág különül el a csere lehetőségéből adódóan, lehetővé téve a
korábbiaknál sokkal nagyobb, de egyre specializáltabb egyéni kompetenciák
kialakulását. A munkaeszközök
kifejlesztése és tökéletesítése felgyorsítja a technikai evolúciót, egyre
hatékonyabbá téve a termelést, növelve ezzel a terület népességellátó
képességét. Ugyancsak hatékonysági okokból, a termeléssel összefüggésben,
megkezdődött a természet szisztematikus megfigyelése és a termelési eredmények,
valamint a kialakult magántulajdonhoz köthető események rögzítése, ami
következtében kialakult az írás. Ez egyrészt új hatalmi pozíciókat teremtett,
de sokkal lényegesebb, hogy ismét megtörtént az emberi egyesített memóriatér
nagyságrendekkel történő kitágulása.
·
Az új termelési
tényező a föld lett, abban az értelemben, hogy üzemszerűen megművelik,
ideértve a pihentetést is. A föld nem mobil tényező, ezért tulajdonlása,
térbeli és időbeli replikációja alapvetően csak fegyveres erővel biztosítható. Ez
erősíti állandó települések kialakulását, a védekezés, és az erőszakos
területszerzés egyre hatékonyabb módszereinek a kifejlesztését. A föld mint
termelési tényező magában foglalja tehát magát a földet, megművelését, biztosítását
és ezeken keresztül természetesen az összehangolt és koordinált emberi
cselekvést, azaz mint tényező magába integrálta az előző organizációs szint
domináns termelési tényezőjét is. Az egyébként, ezen a szinten is, önálló
formában tovább létezik, de már nem meghatározó.
·
A földhöz kapcsolódó motiváció és koordináció
jellemzői a tényező immobilitásából következnek. Galbraith megfogalmazása
szerint „amikor a termelés legfőbb tényezője még a föld volt, a kényszer
alkalmazása igen nagy eredménnyel járt. Természeténél fogva a mezőgazdasági
tevékenység velejárója, hogy emberek nagy területen, szétszóródva működnek, tehát
védelemre van szükségük.”(Galbraith, 1970) Az
erőszak természetesen arra is szolgált, hogy a föld termelési tényezőként
történő hasznosításához szükséges ember mennyiséget helyben megtartsa. Ebben az
értelemben az erőszak reciprocitás is tartalmaz, mivel a helyhez kötésért
védelmet ad. Ez nem igaz külső csoportokkal szemben, ott az erőszak a termelési
tényező bizonyos komponenseinek (földterület, földműves, rabszolga, vagy
jobbágy) erőszakos elvételét jelenti. A hiányzó komponenseket (pl.:
földbirtokos) pedig saját komponensekkel helyettesíti. Kornai az agresszív
koordináció lényegét abban látja, hogy a megkívánt tranzakció vagy transzformáció
legfőbb késztetése az erőszak, amit vertikális, hierarchikus kapcsolatban álló
személyek vagy szervezetek esetén a fölérendelt az alárendelttel szemben
alkalmaz. (Kornai, 1983) Ez
természetesen a kényszer valamennyi formája lehet a hierarchia bármelyik
szintjén. Mivel ebben a megközelítésben a bürokratikus koordinációt az agresszív
koordináció intézményesült vállfajának tekintem, ezt a koordinációs
mechanizmust is tartósnak, ezen az organizációs szinten dominánsnak tartom.
Látni kell azonban, hogy az erőszaknak nem elsősorban az egyébként bizonyosan meglévő
emberi gyarlóság és hatalomvágy az oka, hanem az ARP-ként értelmezhető,
domináns termelési tényezőként meghatározott ’föld’ tulajdonságaiból
következik, bár természetesen a rendszer különösképpen preferálja a fenti
tulajdonságokkal rendelkező embereket, ami szintén egy kiválasztódási
folyamatot indított meg.
·
A társadalmi formáció ezen az organizációs
szinten nagy formagazdagságot mutat. A korszak elején és végén
teljesen más jellegű intézményekkel találkozhatunk. A kezdeti periódust Polányi
’primitív feudalizmusnak’ nevezi, „ami előmozdítja a kiterjedtebb gazdasági
integrációt, a nagyobb katonai hatalmat, és az államalapítást (mely magába
foglalja a jog és a törvénykezés csíráját).”(Polányi, 1976) Én a
birodalmi típusú kifejezést tartom a megfelelőnek, mivel a korai primitív,
átmeneti szakasztól eltekintve, az állam mint intézményi forma megjelenése
után, már igen korán megjelentek az úgynevezett birodalmak (sumér, babiloni,
egyiptomi), amelyek a hellenisztikus és római birodalmakon keresztül egészen a
spanyol világbirodalomig foglalják magukba a különböző korok legerősebb,
domináns államait. Mi sem jellemzőbb erre az organizációs szintre, hogy hasonló
formációk jöttek létre Ázsiában és Amerikában is. Ebben az értelemben mindegy,
hogy a földműves szabad paraszt, rabszolga vagy jobbágy, a lényeg az hogy saját
magával nem rendelkezik teljesen szabadon, lakóhelyét általában nem hagyhatja
el, és különféle szolgáltatások ( adó, robot, ajándék adása, katonáskodás) nyújtására
kényszeríthető. A föld tulajdona is minden esetben relatív, mivel erőszakkal
bármikor elvehető, az csak szépségtapasz, ha ezt valamilyen jogra hivatkozva
teszik. A tényleges hatalom mindazonáltal a földbirtokos réteg kezében van,
akik hierarchikus felépítéssel védik a területet, és kényszerítik a parasztokat
a föld megművelésére. A hierarchia csúcsán egy uralkodó fogja össze a
rendszert, akinek személye gyakran isteni eredeztetésű. Célja ugyanaz, bárminek
hívják, a birodalom határainak biztosítása, amennyiben lehetséges növelése, és
a belső rend fenntartása. Legfőbb eszközük a katonaság és a hivatalnokréteg,
amely szintén itt jelenik meg önálló intézményként, szintén nagy variabilitást
felmutatva. A hivatalnok réteg megjelenésével a bürokratikus koordináció szervezési,
irányítási értelemben vett funkciója intézményesül, a korábbi szint informális
jellegű, hagyományokon, tekintélyen (kompetencia, kor, rokonsági pozíció)
alapuló bürokratikus koordinációjával szemben. Ezt a társadalmat már osztályok
jellemzik, de a két meghatározó osztály, a földbirtokosok és a parasztok
szervesen kötődnek a földhöz, mint termelési tényezőhöz, annak
elválaszthatatlan részei, ezért individuálisan ugyan elképzelhető átjárás a két
osztály között, de ezen a szinten egyik sem szüntethető meg. A rendszernek
részei még a kézművesek és a kereskedők (a szállítással együtt), amely
funkciókat a csere és a munkamegosztás elmélyülése alakított ki. Nem részesei a
hatalomnak, de lényegesen nagyobb szabadságfokkal rendelkeznek, mint a többiek,
sokkal mobilabbak, ami organizációs szelekciós tényezőként a következő szinten
alapvető fontosságú lesz. A földrajzi kiterjedésnek (a térbeli replikációnak)
az a távolság jelent határt, amikor a központban létrejövő funkcionális,
replikatív információk a periférián már nem képesek a komponensek keletkezési
valószínűségét, elsősorban a kommunikáció lassúsága miatt, kellő hatékonysággal
befolyásolni. A birodalmak mérete a kompetitív szelekció
eredménye, mivel ez előnyben részesíti a relatív nagyságot, a nagyobb katonaság
és hivatalnokréteg fenntartásának képessége miatt.
III. A munkamegosztás piaci (tőkés) szintje
Wallerstein szerint a XV. század végén – a XVI. század elején
létrejött az európai világgazdaság, amely már nem volt birodalom, bár több
jegyét még viselte. Ez a világgazdaság magában foglalt birodalmakat,
városállamokat, kialakuló nemzetállamokat, és elsősorban nem politikai, hanem
gazdasági entitás. Ez az európai világgazdaság indult meg a tőkés fejlődés
útján. A helyzetre jellemző volt, hogy a XIV. század környékén megszűnt a Római
Birodalom romjain felépült, feudális Európa XII. században kezdődött
expanziója. A megművelt területek összehúzódtak, válság volt, amit háborúk,
járványok, gazdasági nehézségek, a királyi kincstárak fizetésképtelensége által
gerjesztett likviditási probléma jellemzett. Az ezt követő hitelválság nemesfém
felhalmozáshoz, ezáltal kereskedelmi problémákhoz vezetett. Az időjárás
lehülőfélben volt, kemény telek jellemezték ezt az időszakot. A válság tetőpontján
viszont korábban nem látott esemény következett be, Amerika felfedezése, ami a
világ földrajzi kiterjesztését jelentette Európa számára. A sosem
látott mennyiségű amerikai arany és ezüst következtében, Európa jobban
élhetett, és többet fektethetett be, mint amennyit megtakarított. Ez teremtette
meg a tőke társadalmi összes mennyiségének olyan növekedését, ami elindította
az eredeti tőkefelhalmozás folyamatát. (Wallerstein, 1983) Érdemes
megfigyelni, hogy a folyamat kezdetén ismét összekapcsolódott egy természeti és
gazdasági válságfolyamat. A technikai evolúció a tőke megjelenése
idején, ismét produkált valami újat, az európai könyvnyomtatás megjelenését.
Guttenberg nyomdagépe ismételten megteremtette az emberiség rendelkezésére álló
memóriatér nagyságrendekkel történő kiterjesztésének a lehetőségét.
·
A munkamegosztás
jellemzője, hogy az árutermelésre épül, ahol a tőke, a munka, és a föld is áru
lett, valamint a kereslet-kínálat viszonyai érvényesülnek. A munkamegosztás
tovább mélyül, már az egyes termelési részfolyamatokat is specialisták végzik.
Új jelenség a munkamegosztás komparatív előnyökre épülő nemzetközi
kiterjesztése, és magában foglalja a termékek és tényezők mindenféle típusú
áramlását.
·
A tőke,
mint az ARP szerepét betöltő domináns termelési
tényező, alapvető jellemzője, hogy szemben az eddigiekkel, ideiglenesen
konkrét fizikai megjelenés nélkül is létező entitás, ebből következően sokkal
gyorsabban, nagyobb távolságokra, és kisebb költségek mellett mobilizálható.
Térbeli kiterjedésére jellemző, hogy egyszerre több kontinensre is kiterjedhet.
Tulajdonosának ebben a virtuális formájában is biztosít jövedelmet, mivel
azonnal kölcsönözhető és a bankok pénzteremtő képessége miatt rövid idő alatt
megsokszorozható. A tőke csak akkor létezik, ha működik, de ezt
nem feltétlenül a tulajdonosnak kell megtennie. Ezért tartalmát nem lehet egyszerűen
pénzként, vagy valamilyen tárgyiasult eszközként meghatározni. Igazi lényege a
vállalkozóként történő működtetésben rejlik, amibe bele kell érteni a
kockázatvállalási képességet és a vállalkozóként végzett munkát is.
Természetesen magában foglalja az előző szinteken megismert tényezőket akár
konkrét, akár dematerializált formában, hiszen az árutermeléshez mind
összehangolt, kooperatív tevékenységre, mind területre szükség van. A egyik
legnagyobb különbség az, hogy a tőke rendkívül rövid idő alatt virtuálissá
tehető, ilyen állapotban is transzferálható, majd ismételten működésbe
állítható egyszerű piaci tranzakciók sorozatával. Mivel a tőke mobilitása igen
nagy, és az időközben lezajlott technikai evolúció (ipari forradalom) új, és
gyorsabb szállítási és kommunikációs eszközöket hozott létre, ezért az
allokációs hatékonyság egyre növekvő sebességű terjedése miatt, a tőke sokkal
gyorsabban a maga képére formálta az általa elért világot, mint a másik két
tényező.
·
A motivációs
és koordinációs rendszerek
ismételten a domináns termelési tényező adottságaiból következnek. A tőke
mobil, szabadságfoka nagy, ezért a hozzá kapcsolódó koordinációs rendszer sem
épülhet a kényszerre, vagy az erőszakra. Ezért elsősorban a jövedelemszerzés,
és a profitmaximalizálás köthető hozzá, mint anyagi motiváció. Kornai
szerint a piaci koordináció jogilag egyenrangú felek közötti horizontális
kapcsolat, amelyben az egyének, és szervezetek késztetését pénzbeli nyereség
szerzésének a szándéka adja. A tranzakciók monetarizáltak, az eladó és a vevő
szabad és közös megegyezésén alapulnak, de szükség van a bürokratikus
koordináció egy a piacot még nem lelohasztó szintjére, a piac
fogyatékosságainak (pl.: externáliák, monopóliumok stb.) kiigazítása érdekében.
(Kornai, 1983) Ezen az
organizációs szinten is léteznek a korábban említett motivációk és
koordinációk, de nem domináns formaként.
·
A társadalmi
formáció a munkamegosztás piaci szintjén, a kapitalista nemzetállamokat
jelenti, a polgári demokratikus intézmények fokozatos kiépülése mellett, bár
formailag néhol még megmaradt a királyság intézménye. Ez a tény is egyértelműen
következik a tőke tulajdonságaiból, főleg a szabadságából, és a mobilitásából.
Ez nem teszi lehetővé a működtetéshez szükséges munkások helyhez kötését, a
tőkejavak, és egyéb tényezők szabad adásvételének túlzott korlátozását, a
termelést, és a kereskedelmet központilag lényegesen korlátozó intézmények
létét. Szüksége van viszont az állam szerepére védelmi, és expanziós ügyekben,
valamint bizonyos piaci hiányosságok kiküszöbölése érdekében. Társadalmi
szerkezetére jellemző, hogy a munkások és vállalkozók között nagyobb az
átjárás, mint az előző szint alapvető osztályai között, de egyik sem
szüntethető meg a másik rovására, mert abban az esetben a tőke megszűnik
termelési tényező lenni. (A kisajátítókat nem lehet a marxi értelemben kisajátítani, ezért nem lehetett sikeres a szocializmus kísérlete) A tőkés társadalomban jelennek meg először nagy
számban a különféle tudományos és kutató intézmények, valamint a civil
szerveződések és sor kerül az egyház szétválasztására az államtól.
Wallerstein szerint jelenleg egy olyan periódusban vagyunk,
amelyben a teljes kapitalista világrendszer valami mássá alakul át, és még nem
ismert a történések kimenetele. A mai helyzetet két kiindulási pontból érdemes
vizsgálni, egy 1945-ös, és egy cca. 1450-es kezdő időponttal. 1945-ben egy
tipikus Kondratieff ciklus kezdődött, melynek ’A’ fázisát a gazdasági
fellendülés és expanzió jellemezte 1972-73-ig. Ezután jött a ma is tartó,
gazdasági visszaesést jelentő ’B’ fázis. A fellendülés szakasza a II.
világháború után az USA hegemóniájának kialakulásával járt. Az USA-nak két
jelentős problémát kellett megoldania a háború után. Egyrészt egy relatív
stabil világrendet kellett kialakítani, másrészt visszaállítani a hatékony
keresletet a világ többi részén. Ezt a problémát a jaltai szerződéssel, és
olyan nemzetközi intézményrendszer megteremtésével érte el, mint az IMF, az
ENSZ, és az IBRD, valamint a Marshall terv. A 60-as években azután Európa és
Japán csökkentette az USA-val szembeni termelékenységi hátrányát, sőt már az
amerikai piacon is kezdtek sikeresen
versenyezni. Ez hatalmas árubőséget hozott a világpiacon, csökkentve a cégek
profitabilitását. Ez sok iparágat hozott nehéz helyzetbe, az aranystandard
feladását, és az 1968-as forradalmakat vonta maga után. (Részben az USA
hegemónia ellen, részben az ezt lehetővé tévő Szovjetunió ellen.) Ekkor lépett
be a világ a hosszú stagnáló szakaszba. A csökkenő hozamok következtében egyre
több tőketulajdonos fordult a termeléstől a spekulatív pénzügyi szféra felé, a
munkanélküliség növekedése világjelenség lett. Elkezdődött az ipari termelés
kitelepülése az olcsó bérű országokba. Természetesen mindezekhez járult még
olajválság. Ez hatalmas cserearány változásokat hozott magával, elsősorban a
fejlett ipari országok javára, és a nyersanyag exportálok hátrányára. A 80-as
évek magukkal hozták a szegény országok hitelválságát Latin Amerikától
Kelet-Európáig. A 90-es években jött az ázsiai, az orosz és a brazil válság.
Lassan közeledik ugyan a ’B’ fázis vége, de ez tartós deflációval járhat
együtt, mint a XVII. és a XIX. században. A kapitalista rendszer egy önmagát
dinamikus egyensúlyban tartó rendszer, ahol az egyensúly soha nem tökéletes. Egy
ciklikus folyamatban hol közeledik, hol távolodik tőle, és mindig más pontban
jön létre a rendszer folyamatosan változó paraméterei miatt, évszázados
trendeket hozva létre. Ezek a hosszúhullámok összekapcsolódva a ciklikus
változásokkal határozzák meg egy rendszer normális működését. Ez azonban nem
tart örökké, mert a trend asymptotájába ütközik, a ciklikus változások már nem
segítenek visszaállítani az egyensúlyt, és a rendszer kritikus válságba kerül.
Jelenleg a legnagyobb problémát a tőke akkumulációját (a tőkés rendszer
alapelemét) leginkább hátráltató három évszázados trend okozza:
·
Az első
ilyen trendet a reálbér szint jelenti, amit a termelés százalékos költségeként
világgazdasági szinten számolnak, és minél kisebb, annál nagyobb a profit.
Termelés kihelyezése az olcsó bérű országokba politikai és képzettségi
akadályokba ütközhet, de a történelem során már többször megtették. De most
közeledik az a pont, ahonnan a bérek természetes emelkedése esetén, ami
összefügg a kezdetben rurális munkaerő fokozatos fejlődésével, szerveződésével,
már nem lehet tovább menni, hosszútávon csökkentve a profitrátát.
·
A második
ilyen trend az anyagköltségekkel függ össze. Különösen nagy problémát okoznak a
vegyi anyagok és a hulladék, amit a cégek jelenleg megpróbálnak externalizálni,
elsősorban környezetszennyezéssel. Ezt is csak addig lehet folytatni, ameddig
vannak még használaton kívüli érintetlen területek. Itt is közeledik az a pont,
ahonnan nincs tovább, és nem lehet elbújni a felelősség elől. E költségek
internalizálása szintén csökkenti az elérhető profit nagyságát.
·
A harmadik trend az adószint emelkedése, amit
elsősorban a szociális kiadások növekedése okoz, és a termelési költségeket
annak elismert részeként növeli. A biztonsági és a hadi költségek
is folyamatosan növekedtek az elmúlt idők során. Ugyancsak folyamatos a
bürokrácia költségeinek a növekedése, amit az adók begyűjtése és a modern állam
által ellátandó funkciók bővülése okoz. Ezek is negatívan hatnak a profitokra.
A tőke akkumulációjára gyakorolt
nyomást még tetézi az állami struktúrák legitimációjának a megváltozása is, ami
pedig fontos volt monopóliumok biztosítása, elszegényedett, veszélyes rétegek
féken tartása, és a népesség nyugalmát biztosító ideológiák közvetítése miatt.
A világon jelenleg nagy tömegek nem tartják képesnek az államokat a szükséges
transzformációk végrehajtására, de még a szociális rend fenntartására sem. A
következmény, hogy a növekedési hullámok egyre hektikusabbak lesznek, nem lehet
megjósolni, hogy létrejön-e az egyensúly, a rendszer végső válságba kerül. (A
kocsi csak egyre gyorsul, és nincs, aki lefékezze.) (Wallerstein, 1999)
Korten hasonló gondolatokat fogalmaz meg akkor, amikor úgy véli, hogy „a
gazdasági növekedésre való állandó törekvés, mint a társadalompolitika szervező
elve, felgyorsítja az ökoszisztémák regeneratív képességének meghibásodását és
az emberi közösséget fenntartó társadalmi szövedék felbomlását.”(Korten, 1996) Szerinte
az emberiség háromszoros válságba került, mivel a technikai fejlődés ellenére
nőtt az emberek bizonytalansága, családok, közösségek felbomlanak, a természeti
környezetet kizsákmányolják. Csökken a nemzetközi szervezetekbe vetett bizalom,
a munkanélküliség szintje magas, aki pedig dolgozik az többet, mint eddig.
Sokan végleg kiszorulnak a munkaerőpiacról, növekszik a bűnözés, a menekültek
száma, a szeméthegyek, a kistermelők közül viszont egyre többen tönkremennek, a
világ kettéválik fényűző életet élőkre és szegényekre. Ökológiai válság,
társadalmi feszültségek, és a központi kormányzattal szembeni bizalom hiánya
jellemzi a világ jelentős részét. Az ökoszféra zárt rendszer, erőforrásai
végesek, és nem lehet úgy használni, mint egy nyitott rendszer esetében. Az
állam csak erős civil kontroll mellett képes hatékonyan működni, és a piac
hatékonyságát biztosítani, aminek fontos eleme a monopóliumok megzabolázása, a
bizalmi alapú erkölcsi tőke növelése (ami hiányában csak az anyagi motiváció
létezik, és túl nagyok a jogi, biztonsági kiadások), a teljes költségen való
árképzés (az eddig externalizált költségek internalizálásával), az igazságosabb
elosztás (ami nem csak a tőke tulajdonosait preferálja), és a környezeti
szempontú fenntarthatóság, a természettel való optimális egyensúly
megtalálásának biztosítása. Ezek helyi
cselekvéseket igényelnek, és a feltételek csak akkor biztosíthatóak, ha a helyi
erőforrások helyi kezekben vannak, ami a
kormányzati szint alatti szerveződés szükségszerűségét jelenti. (Korten, 1996) Bár
e javaslatok nagy része mindenképpen
szükséges lehet a jelenlegi növekedési, szociális, és környezeti válság
leküzdéséhez, azonban pontosan a
Wallerstein által leírt trendet erősítik, akadályozva a tőke akkumulációját. Nem
nehéz észrevenni, hogy Wallerstein megközelítésében nem kevesebbet állít, mint
azt, hogy a tőke replikációja került veszélybe. Összekapcsolva ezeket a
jelenségeket a globális felmelegedéssel, valamint a technikai evolúció legújabb
jelenségeivel, valószínűleg egy újabb nagy történelmi vízválasztóhoz érkeztünk,
amit egy új termelési tényező, a társadalmi kompetencia, mint ARP megjelenése is alátámaszt.
·
A munkamegosztás
tovább mélyül, és fő jellemzője lesz a szervezeti keretek és a lokális
elhelyezkedés összekapcsolódásának szétválása mikroszinten is. Már korábban is
léteztek akár egyszerre több földrészen is működő szervezetek, multi és
transznacionális vállalatok, de az IT forradalmat megelőzően nem volt
lehetséges olyan funkcionális tevékenységek, mint például a könyvelés fizikai
elválasztása a tevékenység helyszínétől. Ugyancsak ide tartozik a távmunka
megjelenése és a hálózatosodás. A szervezet telephelyein sokszor olyanok
dolgoznak, akik nem is tagjai, csak egy hálózat révén alvállalkozói, tanácsadói
kapcsolatban vannak vele, ugyanakkor a szervezettel alkalmazotti viszonyban
lévők közül van olyan, aki fizikailag még nem is volt a szervezet telephelyén.
Fukuyama szerint a hálózatosodás, az információk áramlásának, és feldolgozási
sebességének a növekedése, a szervezetek hierarchiaszintjére csökkentő hatással
van, mivel fölöslegessé teszi a középszintű vezetői réteget. (Fukuyama, 1997) A
gazdasági élet a termelés, értékesítés minden mozzanatára nézve globálissá
válik.
·
Az organizációs szint termelési tényezője a társadalmi kompetencia, ami alapvetően bizalomra és informatikára építő
szervezett tudás.
Társadalmi kompetencia = Bizalmi alapon megvalósuló, tanulási kultúrára épülő, IT támogatással menedzselt tudás
A társadalmi kompetencia, mint termelési tényező tulajdonlása szerint lehet:
- ’személyi kompetencia’
- ’szervezeti kompetencia’
A kétféle kompetencia között természetesen van átjárás, és egyik sem létezik így termelési tényezőként a másik nélkül. (Mindkettő lehet idegen és saját forrás is.) A szervezeti kompetencia, amit azért nem hívok vállalati kompetenciának, mivel non-profit szervezetekre és az államigazgatásra is értelmezhető, alapvetően egy adott szervezethez köthető, a szervezet megszűntével maga is megszűnik, de jelentősebb változások esetén is (pl.: új menedzsment, felvásárlás stb.) jelentősen csökkenhet, vagy megszűnhet.
A könyv szerint az ilyen
kompetenciavagyon két részből tevődik össze, ami részben a munkatársak
szervezeten belüli együttműködéséből, és társas kapcsolataiból, levezethető
kompetenciaszinergiából, másrészt a munkatársak személyes kompetenciájának a
szervezet számára hasznos részéből áll. Mint ebből is látható, a két
fogalom szorosan kötődik egymáshoz, a szervezet nélkül nem létezik, de a
szervezet számára hasznos személyes kompetencia szorosabban köthető egy
emberhez, ezért a szervezetből elvihető. Más kérdés, hogy valószínűleg
könnyebben pótolható is, valamint az, aki elvitte, milyen mértékben képes azt
más szervezet kereteibe beilleszteni. A szinergiából eredeztethető szervezeti
kompetencia alapvetően a szervezet sajátjának tekinthető, attól el nem
idegeníthető. A személyes kompetenciák ezzel szemben legnagyobb részben a
személyhez köthetők, tőle el nem idegeníthetők, de jelentős részük
társadalmilag meghatározott módon, csak szervezeti keretek között értelmezhető
kompetenciának. Ebből kifolyólag értékelni is csak szervezeti kontextusban van
értelme, mint a legtöbb közösségi kapcsolatokhoz szükséges kompetenciát.
A társadalmi kompetencia keletkezése szerint sokféle lehet, de szerintem mindegyik visszavezethető három összetevőre. Ezeket az összetevőket meg lehet különböztetni abból a szempontból, hogy azok személyi vagy szervezeti kompetenciákat keletkeztetnek-e.
- Lelki eredetű (személyi kompetencia: erkölcs; szervezeti kompetencia: bizalom)
- Szellemi eredetű (személyi kompetencia: tehetség; szervezeti: tanulási kultúra)
- Fizikai eredetű (személyi kompetenciai: törekvés; szervezeti: tudásmenedzsment)
Egyelőre
annyi következtetést vonok le, hogy a társadalmi kompetencia jellegében már teljesen virtuális
tényező, konkrét fizikai megjelenése nincsen, ebből kifolyólag mobilitása igen
nagy, bár módosulás nélküli transzferálása (identikus térbeli replikációja)
kérdéses, hiszen az függ a működési kereteit adó struktúrától, és a
kompetenciát adó munkatársaktól is. A technika fejlődésével azonban már nem is
az a kérdés, hogy hogyan jusson a megfelelő helyre, hanem az, hogy a
megfelelő inputokkal ott lássák el, ahol van, és az outputot vigyék a felhasználási
helyre, legyen fizikai, vagy virtuális megjelenésű. Az előbbiek értelmében
tulajdonlása csak csoport tulajdonként értelmezhető, bár egyes komponensei
részben külön is birtokolhatóak, értékesíthetőek vagy inkorporálhatóak, továbbá valamennyi
korábban említett termelési tényezőt magába integrálta, azok egyes
komponenseiben megtalálhatók, de nem önállóan.
·
A motivációs
rendszer ezen a szinten a bizalomra, az azonosulásra és az adaptációra
épül. Mindegyik elem olyan viszonyt fejez ki,
ami következik mind az egyéni, és a szervezeti tudás, mind a kompetencia
megszerzésének, fejlesztésének feltételeiből, és csoportos (szervezeti)
tulajdonlásának tényéből. A bizalmat Fukuyama úgy definiálja, hogy az „a
szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedés elvárása egy
közösségen belül, a közös normák alapján, a közösség más tagjai részéről,” a
normák alatt erkölcsi, szakmai és viselkedési normákat egyaránt értve.
(Fukuyama, 1997) Galbraith szerint a
specializált tudás, és annak összehangolása, megköveteli a hatalommal bíró
csoportok kialakulását, amelyek anyagilag is jól ellátják tagjaikat, de a
csoporthoz való csatlakozás megköveteli annak céljaival történő azonosulást,
mivel az egyén felismeri, hogy nagyobb befolyáshoz jut, ha saját céljainak
kizárólagos követése helyett megelégszik a nagyobb hatalmú szervezetre gyakorolt
kisebb befolyással. (Galbraith, 1970) A koordinációs rendszer meghatározásánál az általam bizalmi alapúnak nevezett koordinációt inkább az etikai
és a piaci koordináció keverékeként lehet felfogni, ahol jellemzőbbek a
mellérendeltségi kapcsolatok. Etikai jellegzetességként lehet felfogni a
hálózati reciprocitást (e-korszakbeli kalákát), ami nem működik bizalom nélkül.
A szervezeteken belüli szubkomponensként értelmezett bürokratikus koordináció
is sok esetben kétirányúvá valamint bizalmi alapúvá válik. A
változást úgy is lehet értelmezni, hogy ameddig az etikai koordináció eredeti
formájában csak egy közösségen belül létezett, a bizalmi alapú koordináció
esetében ez már külső csoportokkal, egyénekkel szemben is igaz lehet, és
elengedhetetlen a belső hierarchiában, valamint a hálózati együttműködésben.
Ugyanakkor a piaci koordináció a külső kapcsolatokban még megmarad, elsősorban
az árutermeléshez kapcsolódó viszonyokban.
·
A társadalmi
formáció meghatározása talán a legnehezebb feladat. Mivel igazodnia kell az új termelési
tényező sajátosságaihoz, biztosan rugalmasabbnak és egyben globálisabbnak kell
lennie az eddigi formáknál. Drucker
szerint az új társadalomban a tudás lesz a legfontosabb erőforrás, és ez a
szervezetek társadalma lesz. A politika már elmozdult a szuverén nemzeti állam
irányából egy pluralista formáció felé, ahol a nemzetállam már nem az egyetlen
integrációs egység, de fontos tényező marad egy olyan rendszerben, ahol
transznacionális, regionális, nemzeti, helyi és törzsi kultúrák versenyeznek és
léteznek egymás mellett. Szerinte a tudástényező a lényegi termelési tényező,
nem a tőke, a föld, vagy a munka. Ebből következően a posztkapitalista
társadalom alapvető két osztálya a szellemi dolgozók és a szolgáltatók lesznek.
A szabad piac megmarad, mint a gazdasági integráció mechanizmusa, de mivel
manapság értéknövekedés termelékenységből és innovációból származik, ami a
tudás felhasználását jelenti a tudásra nézve, a szellemi munkások lesznek a
vezető társadalmi csoport. Ők képesek a tudást produktívan alkalmazni. Az
elithez sorolja még a tudás-szakembereket, és a tudás-munkatársakat, akik
valamennyien szervezetekben lesznek alkalmazva. A legfontosabb feladat a
tudás-munka termelékenységének emelése lesz. A leginkább megoldásra váró
szociális kérdés a szolgáltató munkások méltóságának megőrzése, akik szinte
mindenhol a többséget adják, de nem rendelkeznek a tudás-munkához elegendő
képzettséggel. (Drucker, 1993) Korten
ebben a kérdésben evolúciós alapokra helyezkedik, és arra az axiómára
hivatkozik, mely szerint az evolúció iránya az egyre magasabb szintű
összetettség, azaz a komplexitás növekedése. Szerinte azok a rendszerek
rendelkeznek a legnagyobb evolúciós potenciállal, amelyek a legnagyobb
változatossággal bírnak egy összefüggő egyesítő rendszeren belül. Egy hanyatló
civilizáció szabványosít, uniformizál, egy virágzó differenciál, és bővíti a
változatosságot. A globalizáció túlságosan uniformizál, ezért akadályozza a
megújulást, amit lokális, helyben gyökerező, önfenntartó gazdaságok jelentenek.
Minél nagyobb a globális függés, a helyi közösségek annál nehezebben találnak
megoldást problémáikra. Hálózatok létrehozásával globalizálni kell a
tudatosságot, biztosítani kell a szabad információ és technológia cserét, de lokalizálni
a gazdaságot, és így elkerülni a külső függést és a helyi elszigetelődést. Ez
által lehet megteremteni az emberközpontú, fenntartható fejlődést. (Korten,
1996) Addig a pontig igaz az elmélet, hogy az organizációs szelekció támogatja a neutrális
komponensek beépülése által szerzett látens képességeket, amíg ez nem megy a
replikációs képesség rovására, de azért a rendszer strukturális és funkcionális
információit az ARP működése adja. Fontos észrevenni, hogy milyen folyamatok egységesülése tartozik az organizációs szint elengedhetetlen harmonizálódásába, és melyek a replikációs hatékonyságot csökkentő,
a rendszer stabilitását fenyegető decentralizációs folyamatok. Ezzel a megszorítással igaz az, hogy a
globalizációs tendenciákat ki kell egészítse a civil társadalom helyi
erősödése. A helyi közösségekben sem vezet sehová a bármilyen alapon kierőszakolt uniformizálódás vagy a bizalmi rádiusz vallási, etnikai alapon történő csökkentése. A hierarchikus szintek valószínűleg csökkenni fognak. Ez egyrészt a nemzetek feletti,
szupranacionális intézmények, és a helyi, regionális közösségek egyidejű erősödését
jelentheti. Az biztos, hogy globális problémákat csak globális szinten lehet
megoldani. Amennyiben ez összekapcsolódik egy egészséges decentralizálódással,
a nemzetállam intézménye sok tekintetben kiüresedik, nem utolsó sorban a helyi csoportok szeparatizmusa, kulturális identitása és autonómia igénye miatt. Drucker a regionalizmusban látja a megoldást, ami még nem
jelent szuperállamot, de regionális hivatalokat hoz létre, ami a nemzeti
kormányokat sok területen már csak puszta szemlélővé teszi. A tudásgazdaságnak
szerinte nem protekcionizmusra vagy szabad kereskedelemre van szüksége a
tradicionális értelemben, hanem olyan méretű gazdasági egységre, amelyik elég
nagy ahhoz, hogy értelmes szabad kereskedelmet és erős versenyt tegyen lehetővé
az egységen belül, de biztosítson védőteret a csúcstechnikák fejlesztéséhez. (Drucker, 1993) Az
eddigieket összegezve én ezt a formációt decentralizált szupranacionalizmusnak
nevezem.
Galbraith, J. K. (1970) Az új ipari állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest
Kornai, J. (1983) Bürokratikus és piaci koordináció, Akadémiai Kiadó, Budapest
Polányi, K. (1976) Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, Gondolat Budapest
Korten, D. C. (1996) Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány Budapest
Wallerstein, I. (1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, Gondolat Budapest
Fukuyama, F. (1997) Bizalom. Európa Könyvkiadó Budapest
Drucker, P. F. (1993) Die Postkapitalistische Gesellschaft. Econ Verlag Düsseldorf, Wien
Csányi, V. (1988): Evolúciós rendszerek. Gondolat Könyvkiadó, Budapest
Nagyon érdekes gondolatok! ;-)
VálaszTörlés